Kiakadása egyáltalán nem lepett meg, hisz mióta elsőnek meglátta azóta szerelmes volt barátomba.
Bár sose értettem miért hisz nem is ismeri. Csupán csak látásból. Utáltam az ilyen felületes szerelmeket. Egy ember nem szerethet bele valakibe csupán a kinézete miatt, és nem a belső értékei miatt.
- Figyelj, Han, meg volt rá az okom. - válaszoltam nyugodt hangnembe.
- Nem érdekel! - tartotta még mindig a magas, s erőteljes hangot.
- Velem te ne beszélj ilyen stílusba megértetted?! - emeltem fel én is a hangom. - Egyenlőre én vagyok az idősebb! Addig add meg a tiszteletet! - parancsoltam rá. Nem bírom ilyenkor. Annyira tiszteletlen tud lenni, hogy az már nem igaz.
Semmit nem szólva viharozott ki a szobámból. Nem zavart. Teljesen jogtalanul akadt ki. Jimin az én barátom, azt teszek amit akarok. Nem fogok miatta jó pofizni neki. Ő se tesz értelem semmit. Meg amúgy is, most főleg nem. Tiszteletlen, holott semmi okot nem adtam rá hogy az legyen.
Olyan zavaros most minden. Egy nap alatt a megszokott életem. Pont az utolsó évembe. Ahj pont a legrosszabbkor. Holnap még beszélnem kell azzal a két jó madárral. Na az lesz még egy érdekes menet.
- Jungkook! - kiáltott édesapám. Hogy itt sose lehet pihenni.
- Megyek! - kiabáltam vissza, s nagyot sóhajtva felálltam helyemről. Lomha léptekkel trappoltam a társaság felé. Mindenki ott volt. Anya, apa, és a húgom. Már megint mi rosszat tettem? - Mit csináltam megint? - tettem fel a kérdésem egy sóhaj kíséretében.
- Miért kiabáltál rá a húgodra? - annyira tudtam. Mindig ezt csinálja. Ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné akkor egyből megy anyáékhoz panaszkodni.
- Ahj nem unod még? - nézek Han-ra. - Mindig úgy kell tennem ahogy nektek jó. Én már nem bírom. - akadtam ki, s fogtam magam és eljöttem otthonról. Csak sétáltam, és agyaltam. Mindent elrontottam. Eddig annyira tökéletesen ment minden de, jött Ő és megváltoztatta az életem egy nap alatt. Nem hiszem el hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Mégis miért? Miért történt mind ez ilyen hirtelen? Egyáltalán ki ő hogy megteheti? Ahj, miért kell nekem ennyit agyalnom?
Hosszú időkig csak sétálgattam míg elértem egy parkig. Ám még itt is folyamatos pörgött az agyam, s kérdések zápora zúdult rám. Egyszer egy kezet éreztem meg vállamon. Odakapva tekintetem pillantottam meg azt a lányt aki a terápián is volt, Narit.
- Szia. - köszönt rám mosolyogva. Mit keres ő itt?
- Szia. Hát te? - néztem rá csodálkozva. Erre még nem láttam. Vagy lehet csak akkor nem foglalkoztam vele.
- Csak sétáltam, és megláttalak. Gondoltam köszönök. - mosolygott még mindig. Kedves lány de, egy kissé furcsa.
- Nem ülsz le? - kérdeztem. Nem akarok most egyedül lenni, és az ő társasága legalább olyan amit el tudok viselni.
- Ha nem zavarlak. - ült le. Furcsa mód egész jól el tudtunk beszélgetni. Remek társaság volt. Mesélt a családjáról, s én is az enyémről. Sokban hasonlítottunk. Mind a ketten "kívülállónak" érezzük magunkat akár a családunkban, akár magába a világba. Azt is megtudtam hogy színész szeretne lenni. Érdekes, nem néztem volna ki belőle.
- Akkor művészeti iskolába vagy? - kérdeztem rá mivel magától nem mondta.
- Nem. - válaszán kicsit meglepődtem amit észrevehetett mivel magyarázni kezdte miért is nem. - Tudod mikor jelentkeztem középiskolába akkor még a szüleimmel éltem. Mint említettem mindig is színész szerettem volna lenni de, apám ezt nem engedte. Azt mondta azzal úgy se tudok mit kezdeni mivel nem biztos hogy befutok. Ezért legyen egy normális szakmám ami számára az ügyvéd volt mondván hogy "Ügyvédekre mindig szükség van.". Így elküldött egy gimnáziumba, hogy utána tudjam folytatni a tanulást és meglegyen a diplomám. - mondandója végén nagyot sóhajtott. Szegény lány. Nem értem miért kell megfosztaniuk az álmától. Én nem tudom mit tettem volna ha a szüleim nem engedték volna a művészetit. A szülőknek támogatniuk kéne a gyerekét, és nem lebeszélni. Jó, igen, kockázatos de, ha visszatartják az embert az úgy még rosszabb. - Na de nekem ideje menni. Örülök hogy találkoztunk. - állt fel mire én is így tettem. - Szia. - intett, s már el is ment.
- Szia. - köszöntem. Megnéztem telefonomon az időt. Rájöttem hogy nekem is ideje indulnom, és már mentem is. Narinak köszönhetően ki tudtam a fejemből verni a Jiminnel való ügyemet. A fejem nem sajgott a sok gondolkodástól, és végre ki tudtam kapcsolni. Úgy éreztem hogy minden rendben van. Rendben huh? Belegondolva semmi sincs rendben. Épp darabokra hullik az életem. A családom egyre jobba kezdi éreztetni vele hogy egy senki vagyok a szemükbe, a legjobb barátom látni se akar. Egyedül ami megmaradt az a "hírnevem", ami annyit jelent, hogy bármelyik lányt egy csettintésre megkapom az osztályból. Ezzel csak az a baj, hogy nekem már egyik sem kell egyedül Hyuna. Nem tudom mi vonz benne ennyire. Talán a megközelíthetetlensége. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelébe. Annyit tudok hogy akarom Őt. Bármi áron.
- Mégis hol voltál? - édesanyám ideges kérdése fogadott egyből amint meglátott.
- Csak sétáltam. - rántottam meg a vállam, s már indultam is a szobámba. Semmi kedvem nincs most egyikőjükhöz se. De, miért is lenne csak egyszer úgy ahogy én akarom.
- Állj csak meg. - parancsolt rám.
- Mi van? - kérdeztem flegmán. Ha ő ilyen velem én se leszek másabb.
- Mi az hogy mi van?! - emelte fel hangját. - Egyenlőre még én tartalak el addig tisztelettel beszélj velem! - utálom mikor ezt hozza fel. Ezért is várom már hogy vége legyen ennek az évnek, és mehessek el.
- Akkor mit szeretnél még? - kérdeztem gúnyos hanggal. Unom már ezt az egészet.
- Elmondanád miért vagy ilyen a húgoddal? - már megint ez.
- Ugyan milyen? Számon kért mert összevesztem Jiminnel holott semmi joga hozzá. Tudom hogy teljesen bele van zúgva de, könyörgöm semmi esélye nála. - lehet hogy ez durva volt de, ez az igazság. Ismerem Jimint biztos nem állna le vele.
- Ezt miért kellett?? - húgom sírós hangja csapta meg hallójáratomat.
- Han... - folytatni se tudtam mivel elszaladt. Anyám csak a fejét csóválva ment utána. Egy nagy sóhaj kíséretébe bevetettem magam a szobámba, s az ágyamra dőltem. Tudom hogy most nagyon megbántottam de, igazam volt. Jimin nem olyan akinek az ilyen lányok jönnek be. Főleg hogy a húgom, ráadásul még kicsi hozzá.
Annyit gondolkodtam ezen, hogy elnyomott az álom. Csak reggel ébredek fel a telefonom csörgésére.
Szemeimet nagy nehezen kinyitva vettem elő telefonom. Az éles fény egyből bántani kezdte a szemem. Mikor már kezdtem megszokni megnéztem az időt, és egyből tudatosult bennem hogy 20 percem van a készülődésre. Villám sebességgel rohantam be a fürdőbe. Egy gyors tusolás után felkaptam magamra valami ruhát, bedobáltam a táskámba a könyveimet, s már indultam is.
Szerencsémre még csengő előtt értem be, így kifújva magamat huppantam le helyemre. Nemsokára Jimin is megérkezett aki mellettem foglalt helyet. Furcsa volt, a feszültséget szinte tapintani lehetett kettőnk között. Igazából nem akartam hogy ez legyen. Azt akartam hogy minden olyan legyen mint régen. Hogy tudjunk normálisan beszélni, hogy együtt jöjjünk suliba, hogy végre minden normális legyen.
Egész nap kerestem az alkalmat hogy megkérdezzem nem e beszélnénk meg de, egyszerűen nem találtam. Nem tudtam hogy kezdjek hozzá. Hisz nem állíthatok oda csak hogy:"Csá haver nem akarsz ma átjönni. Dumálni kéne." Vagy mégis?
Utolsó óra. Már muszáj vagyok odamenni. Rászánva magam totyogtam el a padunkig ahol most nem állt senki. Leültem barátom mellé, s szóra nyitottam a számat.
- Figyelj, Jimin... - kezdtem bele.
- Hm? - kapta rám a tekintetét. Meglepett volt.
- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. - hadartam el de, remélem azért megértette.
- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? - viccelte el. Istenem, ilyenkor legszívesebben megütném.
- Nem úgy. - forgattam meg szemeimet.
- Jah, persze. Mikor? - belegyezését hallva egy kis boldogság töltött el.
- Suli után? - minél hamarabb túl akarok rajta lenni.
- Rendben. - egyezett bele, s már be is csengettek. Az egész óra csigalassúsággal telt. Lehet azért mert kissé izgultam vagy csak mert utálom a kémiát. Egész órán csak a padon feküdtem. A tanárt úgy különösebben nem érdekelte mit csinálunk csak nyomatta az anyagot. Ám egy beszélgetésre felkaptam a fejem.
- Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. - padtársam beszélgetett az előttünk lévő lánnyal. Együtt kajáltak volna? Ennyire jóba lettek ilyen rövid idő alatt?
- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! - nevettek fel egyszerre. Tudom hogy mire céloztak. Szóltam volna de, jobbnak láttam csendbe maradni. Nem hiányzik megint a veszekedés.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. - együtt jöttek suliba? De Jimin később jött be. Lehet csak nem akartak feltűnést. Most már biztos vagyok benne. Köztük lesz valami...
- Ezt még visszakapod! - vágta oda neki a lány, s ki is csengettek. Összepakoltam a cuccaimat, és mentem volna ki, ám Iseul az utamba állt. Tekintetét látva elkapott az undor. Úgy látszik a tegnapi mondatát komolyan gondolta. Ugyan már, még hogy megbánom. Kikerülve őt mentem ki a teremből. Jimin már ott állt az ajtó mellett.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! - kacsintott az elhaladó lányra, s karomba kapaszkodva vonszolt ki az épületből. Egyikünk se szólalt meg egész úton. Csak lassan lépkedtünk egymás mellett míg a házunkhoz nem értünk. Kinyitottam az ajtót, s egyenesen az emeletre vettük az irányt, a szobámba. Magunkra csuktam az ajtót, addig Jimin leült az ágyamra, s tekintetét rám szegezte. - Miről kéne beszélnünk? - tette fel a kérdést mire én sóhajtottam egyet. Nem akartam egyből így kezdeni de, tudtam hogy ő a lényegre tér.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! - kezdtem bele. Láttam rajta hogy ideges mivel felállt, és elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudtam mit tegyek csak tehetetlenül álltam, s egy pittyegő hang ütötte meg hallójáratomat. Az én telefonom nem volt, így kizárásos alapon csak a Jimin lehetett. Nem hívták csak egy üzenetet kapott. - Ki az? - kérdeztem félve mire sóhajtott.
- Hyuna. - válaszolt, s visszaült ágyára. - Akkor, miről is lenne szó? - ejtette ki érzelem mentesen a szavakat. Nem válaszoltam. Némán álltam csak aminek hatására láttam hogy egyre feszültebbé vált. - Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! - emelte fel hangját aminek hatására egyre nagyobb, s kínosabb csönd következett.
- Van köztetek valami? - törtem meg végül. Lehet nem az lesz ennek a következménye amit én várok de, muszáj volt megkérdeznem. Arca egyből egy fintort, és meglepettséget vett fel.
- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. - válaszolt mire én kénytelen voltam felnevetni. Ezt ő se gondolhatta komolyan. Mindenki tudja hogy ugyan olyan mint én. Reakciómon csak felmorrant mire én abbahagytam a nevetést.
- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. - válaszoltam szarkasztikusan. Arca egyre jobban pirosodott az égető dühtől amit szavaim váltottak ki belőle.
- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. - indult meg az ajtó irányába mire én ráfogtam csuklójára.
- Nem. - sóhajtottam fel. Annyira nem akartam ezt. Az egész olyan kellemetlen volt. - Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. - eresztettem el egy mosolyt. Válaszul ismét egy meglepett arcot kaptam.
- Nekem...gondolkodnom kell. - viharozott ki szobámból, ezzel magamra hagyva. Tény hogy nem így kellett volna. Nagyot sóhajtva dőltem hátra ágyamon. Nem akarok ismét ezen gondolkodni. Annyira bonyolult minden. Miért írt egyáltalán Hyuna Jiminnek? Tuti van köztük valami csak titkolják. Nem értem miért. Megérteném. Nem vagyok én annyira rossz ember. Lehet sokszor elvesztem a fejem de, alapjáraton nem vagyok ilyen. Tisztába tartanám a választását.
Elmélkedésemet egy idegesítő zaj zavarja meg ami nem volt más mint telefonom. Ilyen hamar átgondolta volna? Ám nem Jimin volt az. Nari írt. " Nagyon örültem hogy ma láthattalak. Remélem minél hamarabb találkozunk ismét:)" Sorait olvasva egy apró örömhullám szántott végig teljes mivoltomat. Ő valahogy más volt mint a többi lány. Kedveltem. S nem csak azért hogy meghúzzam. Magát az embert kedveltem meg. Valahogy ő más.
Gyorsan visszaírtam neki, s lementem a konyhába. Étvágyam nem volt, így csak inni mentem. A helyiségbe beérve húgomat pillantottam meg. Szemei vörösek voltak, arca sápadt, haja kissé kócos. Az egész lány borzalmas látvány volt.
- Han.. - szólítottam meg mire rám se nézve állt fel helyéről, és indult volna ki, ám csuklójára fogva megállítottam. - Figyelj. Sajnálom amit mondtam de, ismerem Jimint. Nem kezdene veled mivel a húgom vagy. - ecseteltem neki álláspontomat amit rezzenéstelen arccal fogadott.
- Befejezted? Mert mennék. - rántotta ki karját szorításomból. Nagyot sóhajtva lépkedtem vissza szobámba ahol egyből a telefonom csengése ütötte meg a fülemet. Amint megláttam hogy ki keres elkerekedett szemekkel meredtem telefonom kijelzőjére. Kicsit várva húztam el a zöld jelzést majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Gondolkodtam... - kezdett bele. - Megbocsátok. - mondta ki csak ezt az egy szót, s le is tette egyből. Meglepett. Nagyon is de, örültem is neki. Lehet újra minden normális lesz.
Bár sose értettem miért hisz nem is ismeri. Csupán csak látásból. Utáltam az ilyen felületes szerelmeket. Egy ember nem szerethet bele valakibe csupán a kinézete miatt, és nem a belső értékei miatt.
- Figyelj, Han, meg volt rá az okom. - válaszoltam nyugodt hangnembe.
- Nem érdekel! - tartotta még mindig a magas, s erőteljes hangot.
- Velem te ne beszélj ilyen stílusba megértetted?! - emeltem fel én is a hangom. - Egyenlőre én vagyok az idősebb! Addig add meg a tiszteletet! - parancsoltam rá. Nem bírom ilyenkor. Annyira tiszteletlen tud lenni, hogy az már nem igaz.
Semmit nem szólva viharozott ki a szobámból. Nem zavart. Teljesen jogtalanul akadt ki. Jimin az én barátom, azt teszek amit akarok. Nem fogok miatta jó pofizni neki. Ő se tesz értelem semmit. Meg amúgy is, most főleg nem. Tiszteletlen, holott semmi okot nem adtam rá hogy az legyen.
Olyan zavaros most minden. Egy nap alatt a megszokott életem. Pont az utolsó évembe. Ahj pont a legrosszabbkor. Holnap még beszélnem kell azzal a két jó madárral. Na az lesz még egy érdekes menet.
- Jungkook! - kiáltott édesapám. Hogy itt sose lehet pihenni.
- Megyek! - kiabáltam vissza, s nagyot sóhajtva felálltam helyemről. Lomha léptekkel trappoltam a társaság felé. Mindenki ott volt. Anya, apa, és a húgom. Már megint mi rosszat tettem? - Mit csináltam megint? - tettem fel a kérdésem egy sóhaj kíséretében.
- Miért kiabáltál rá a húgodra? - annyira tudtam. Mindig ezt csinálja. Ha valami nem úgy történik ahogy ő szeretné akkor egyből megy anyáékhoz panaszkodni.
- Ahj nem unod még? - nézek Han-ra. - Mindig úgy kell tennem ahogy nektek jó. Én már nem bírom. - akadtam ki, s fogtam magam és eljöttem otthonról. Csak sétáltam, és agyaltam. Mindent elrontottam. Eddig annyira tökéletesen ment minden de, jött Ő és megváltoztatta az életem egy nap alatt. Nem hiszem el hogy ilyen érzéseket tud kiváltani belőlem. Mégis miért? Miért történt mind ez ilyen hirtelen? Egyáltalán ki ő hogy megteheti? Ahj, miért kell nekem ennyit agyalnom?
Hosszú időkig csak sétálgattam míg elértem egy parkig. Ám még itt is folyamatos pörgött az agyam, s kérdések zápora zúdult rám. Egyszer egy kezet éreztem meg vállamon. Odakapva tekintetem pillantottam meg azt a lányt aki a terápián is volt, Narit.
- Szia. - köszönt rám mosolyogva. Mit keres ő itt?
- Szia. Hát te? - néztem rá csodálkozva. Erre még nem láttam. Vagy lehet csak akkor nem foglalkoztam vele.
- Csak sétáltam, és megláttalak. Gondoltam köszönök. - mosolygott még mindig. Kedves lány de, egy kissé furcsa.
- Nem ülsz le? - kérdeztem. Nem akarok most egyedül lenni, és az ő társasága legalább olyan amit el tudok viselni.
- Ha nem zavarlak. - ült le. Furcsa mód egész jól el tudtunk beszélgetni. Remek társaság volt. Mesélt a családjáról, s én is az enyémről. Sokban hasonlítottunk. Mind a ketten "kívülállónak" érezzük magunkat akár a családunkban, akár magába a világba. Azt is megtudtam hogy színész szeretne lenni. Érdekes, nem néztem volna ki belőle.
- Akkor művészeti iskolába vagy? - kérdeztem rá mivel magától nem mondta.
- Nem. - válaszán kicsit meglepődtem amit észrevehetett mivel magyarázni kezdte miért is nem. - Tudod mikor jelentkeztem középiskolába akkor még a szüleimmel éltem. Mint említettem mindig is színész szerettem volna lenni de, apám ezt nem engedte. Azt mondta azzal úgy se tudok mit kezdeni mivel nem biztos hogy befutok. Ezért legyen egy normális szakmám ami számára az ügyvéd volt mondván hogy "Ügyvédekre mindig szükség van.". Így elküldött egy gimnáziumba, hogy utána tudjam folytatni a tanulást és meglegyen a diplomám. - mondandója végén nagyot sóhajtott. Szegény lány. Nem értem miért kell megfosztaniuk az álmától. Én nem tudom mit tettem volna ha a szüleim nem engedték volna a művészetit. A szülőknek támogatniuk kéne a gyerekét, és nem lebeszélni. Jó, igen, kockázatos de, ha visszatartják az embert az úgy még rosszabb. - Na de nekem ideje menni. Örülök hogy találkoztunk. - állt fel mire én is így tettem. - Szia. - intett, s már el is ment.
- Szia. - köszöntem. Megnéztem telefonomon az időt. Rájöttem hogy nekem is ideje indulnom, és már mentem is. Narinak köszönhetően ki tudtam a fejemből verni a Jiminnel való ügyemet. A fejem nem sajgott a sok gondolkodástól, és végre ki tudtam kapcsolni. Úgy éreztem hogy minden rendben van. Rendben huh? Belegondolva semmi sincs rendben. Épp darabokra hullik az életem. A családom egyre jobba kezdi éreztetni vele hogy egy senki vagyok a szemükbe, a legjobb barátom látni se akar. Egyedül ami megmaradt az a "hírnevem", ami annyit jelent, hogy bármelyik lányt egy csettintésre megkapom az osztályból. Ezzel csak az a baj, hogy nekem már egyik sem kell egyedül Hyuna. Nem tudom mi vonz benne ennyire. Talán a megközelíthetetlensége. Megmagyarázhatatlan érzést érzek a közelébe. Annyit tudok hogy akarom Őt. Bármi áron.
- Mégis hol voltál? - édesanyám ideges kérdése fogadott egyből amint meglátott.
- Csak sétáltam. - rántottam meg a vállam, s már indultam is a szobámba. Semmi kedvem nincs most egyikőjükhöz se. De, miért is lenne csak egyszer úgy ahogy én akarom.
- Állj csak meg. - parancsolt rám.
- Mi van? - kérdeztem flegmán. Ha ő ilyen velem én se leszek másabb.
- Mi az hogy mi van?! - emelte fel hangját. - Egyenlőre még én tartalak el addig tisztelettel beszélj velem! - utálom mikor ezt hozza fel. Ezért is várom már hogy vége legyen ennek az évnek, és mehessek el.
- Akkor mit szeretnél még? - kérdeztem gúnyos hanggal. Unom már ezt az egészet.
- Elmondanád miért vagy ilyen a húgoddal? - már megint ez.
- Ugyan milyen? Számon kért mert összevesztem Jiminnel holott semmi joga hozzá. Tudom hogy teljesen bele van zúgva de, könyörgöm semmi esélye nála. - lehet hogy ez durva volt de, ez az igazság. Ismerem Jimint biztos nem állna le vele.
- Ezt miért kellett?? - húgom sírós hangja csapta meg hallójáratomat.
- Han... - folytatni se tudtam mivel elszaladt. Anyám csak a fejét csóválva ment utána. Egy nagy sóhaj kíséretébe bevetettem magam a szobámba, s az ágyamra dőltem. Tudom hogy most nagyon megbántottam de, igazam volt. Jimin nem olyan akinek az ilyen lányok jönnek be. Főleg hogy a húgom, ráadásul még kicsi hozzá.
Annyit gondolkodtam ezen, hogy elnyomott az álom. Csak reggel ébredek fel a telefonom csörgésére.
Szemeimet nagy nehezen kinyitva vettem elő telefonom. Az éles fény egyből bántani kezdte a szemem. Mikor már kezdtem megszokni megnéztem az időt, és egyből tudatosult bennem hogy 20 percem van a készülődésre. Villám sebességgel rohantam be a fürdőbe. Egy gyors tusolás után felkaptam magamra valami ruhát, bedobáltam a táskámba a könyveimet, s már indultam is.
Szerencsémre még csengő előtt értem be, így kifújva magamat huppantam le helyemre. Nemsokára Jimin is megérkezett aki mellettem foglalt helyet. Furcsa volt, a feszültséget szinte tapintani lehetett kettőnk között. Igazából nem akartam hogy ez legyen. Azt akartam hogy minden olyan legyen mint régen. Hogy tudjunk normálisan beszélni, hogy együtt jöjjünk suliba, hogy végre minden normális legyen.
Egész nap kerestem az alkalmat hogy megkérdezzem nem e beszélnénk meg de, egyszerűen nem találtam. Nem tudtam hogy kezdjek hozzá. Hisz nem állíthatok oda csak hogy:"Csá haver nem akarsz ma átjönni. Dumálni kéne." Vagy mégis?
Utolsó óra. Már muszáj vagyok odamenni. Rászánva magam totyogtam el a padunkig ahol most nem állt senki. Leültem barátom mellé, s szóra nyitottam a számat.
- Figyelj, Jimin... - kezdtem bele.
- Hm? - kapta rám a tekintetét. Meglepett volt.
- Nem jönnél ma át? Beszélnünk kéne. - hadartam el de, remélem azért megértette.
- Haver, öhm...nem gerjedek a pasikra ugye tudod? - viccelte el. Istenem, ilyenkor legszívesebben megütném.
- Nem úgy. - forgattam meg szemeimet.
- Jah, persze. Mikor? - belegyezését hallva egy kis boldogság töltött el.
- Suli után? - minél hamarabb túl akarok rajta lenni.
- Rendben. - egyezett bele, s már be is csengettek. Az egész óra csigalassúsággal telt. Lehet azért mert kissé izgultam vagy csak mert utálom a kémiát. Egész órán csak a padon feküdtem. A tanárt úgy különösebben nem érdekelte mit csinálunk csak nyomatta az anyagot. Ám egy beszélgetésre felkaptam a fejem.
- Ugrott a kajálás. Ezzel a hülyével megyek haza. Átmegyek hozzájuk megbeszélni a dolgokat. - padtársam beszélgetett az előttünk lévő lánnyal. Együtt kajáltak volna? Ennyire jóba lettek ilyen rövid idő alatt?
- Aztán tudod, óvatosan. Még a végén az ajtókeretbe ütközöl! - nevettek fel egyszerre. Tudom hogy mire céloztak. Szóltam volna de, jobbnak láttam csendbe maradni. Nem hiányzik megint a veszekedés.
- A végén aztán úgy járok ahogyan te reggel. - együtt jöttek suliba? De Jimin később jött be. Lehet csak nem akartak feltűnést. Most már biztos vagyok benne. Köztük lesz valami...
- Ezt még visszakapod! - vágta oda neki a lány, s ki is csengettek. Összepakoltam a cuccaimat, és mentem volna ki, ám Iseul az utamba állt. Tekintetét látva elkapott az undor. Úgy látszik a tegnapi mondatát komolyan gondolta. Ugyan már, még hogy megbánom. Kikerülve őt mentem ki a teremből. Jimin már ott állt az ajtó mellett.
- Majd ezt meglátjuk Hyunácska, még meglátjuk! - kacsintott az elhaladó lányra, s karomba kapaszkodva vonszolt ki az épületből. Egyikünk se szólalt meg egész úton. Csak lassan lépkedtünk egymás mellett míg a házunkhoz nem értünk. Kinyitottam az ajtót, s egyenesen az emeletre vettük az irányt, a szobámba. Magunkra csuktam az ajtót, addig Jimin leült az ágyamra, s tekintetét rám szegezte. - Miről kéne beszélnünk? - tette fel a kérdést mire én sóhajtottam egyet. Nem akartam egyből így kezdeni de, tudtam hogy ő a lényegre tér.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled amiatt, ami tegnap történt! - kezdtem bele. Láttam rajta hogy ideges mivel felállt, és elkezdett körbe-körbe járkálni. Nem tudtam mit tegyek csak tehetetlenül álltam, s egy pittyegő hang ütötte meg hallójáratomat. Az én telefonom nem volt, így kizárásos alapon csak a Jimin lehetett. Nem hívták csak egy üzenetet kapott. - Ki az? - kérdeztem félve mire sóhajtott.
- Hyuna. - válaszolt, s visszaült ágyára. - Akkor, miről is lenne szó? - ejtette ki érzelem mentesen a szavakat. Nem válaszoltam. Némán álltam csak aminek hatására láttam hogy egyre feszültebbé vált. - Elmondod, vagy rendezzem át az arcod, ahogy te rendezted át az enyémet?! - emelte fel hangját aminek hatására egyre nagyobb, s kínosabb csönd következett.
- Van köztetek valami? - törtem meg végül. Lehet nem az lesz ennek a következménye amit én várok de, muszáj volt megkérdeznem. Arca egyből egy fintort, és meglepettséget vett fel.
- Ez most nem komoly igaz? Nem vagyok olyan mint te. - válaszolt mire én kénytelen voltam felnevetni. Ezt ő se gondolhatta komolyan. Mindenki tudja hogy ugyan olyan mint én. Reakciómon csak felmorrant mire én abbahagytam a nevetést.
- Neeem, mert te olyan ártatlan bárányka vagy. - válaszoltam szarkasztikusan. Arca egyre jobban pirosodott az égető dühtől amit szavaim váltottak ki belőle.
- Ha csak ezért hívtál el is mehetek. - indult meg az ajtó irányába mire én ráfogtam csuklójára.
- Nem. - sóhajtottam fel. Annyira nem akartam ezt. Az egész olyan kellemetlen volt. - Mint mondtam szeretnék bocsánatot kérni. Szeretném ha az lenne mint régen. Tudom, hibáztam de, én bízok benne hogy meg tudsz bocsátani. Jó ember vagy Jimin. - eresztettem el egy mosolyt. Válaszul ismét egy meglepett arcot kaptam.
- Nekem...gondolkodnom kell. - viharozott ki szobámból, ezzel magamra hagyva. Tény hogy nem így kellett volna. Nagyot sóhajtva dőltem hátra ágyamon. Nem akarok ismét ezen gondolkodni. Annyira bonyolult minden. Miért írt egyáltalán Hyuna Jiminnek? Tuti van köztük valami csak titkolják. Nem értem miért. Megérteném. Nem vagyok én annyira rossz ember. Lehet sokszor elvesztem a fejem de, alapjáraton nem vagyok ilyen. Tisztába tartanám a választását.
Elmélkedésemet egy idegesítő zaj zavarja meg ami nem volt más mint telefonom. Ilyen hamar átgondolta volna? Ám nem Jimin volt az. Nari írt. " Nagyon örültem hogy ma láthattalak. Remélem minél hamarabb találkozunk ismét:)" Sorait olvasva egy apró örömhullám szántott végig teljes mivoltomat. Ő valahogy más volt mint a többi lány. Kedveltem. S nem csak azért hogy meghúzzam. Magát az embert kedveltem meg. Valahogy ő más.
Gyorsan visszaírtam neki, s lementem a konyhába. Étvágyam nem volt, így csak inni mentem. A helyiségbe beérve húgomat pillantottam meg. Szemei vörösek voltak, arca sápadt, haja kissé kócos. Az egész lány borzalmas látvány volt.
- Han.. - szólítottam meg mire rám se nézve állt fel helyéről, és indult volna ki, ám csuklójára fogva megállítottam. - Figyelj. Sajnálom amit mondtam de, ismerem Jimint. Nem kezdene veled mivel a húgom vagy. - ecseteltem neki álláspontomat amit rezzenéstelen arccal fogadott.
- Befejezted? Mert mennék. - rántotta ki karját szorításomból. Nagyot sóhajtva lépkedtem vissza szobámba ahol egyből a telefonom csengése ütötte meg a fülemet. Amint megláttam hogy ki keres elkerekedett szemekkel meredtem telefonom kijelzőjére. Kicsit várva húztam el a zöld jelzést majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Gondolkodtam... - kezdett bele. - Megbocsátok. - mondta ki csak ezt az egy szót, s le is tette egyből. Meglepett. Nagyon is de, örültem is neki. Lehet újra minden normális lesz.
